떠나자마! ~OS

*Taemin


Csak az óra ütemes ketyegése töri meg a szobára ereszkedő, nyomasztó csendet. Tikk-takk. Tikk- takk. Annyira rátelepedik ez a csend az emberre, hogy még a saját gondolatai is úgy hatnak, mintha valaki beszélne hozzá. Nincs ez velem se másképp. Fekszem az ágyon, és a plafont bámulom. A repedezések ide-oda cikáznak, befutva ezzel az egész mennyezetet. Minél tovább nézem, annál több alakzatot veszek ki belőle. Hol egy négyzet, hol egy háromszög bukkan fel.
Muszáj valahogy elterelnem a figyelmem. Nem gondolhatok folyamatosan rá. Már meghoztam egy döntés azzal, hogy mással kezdtem kapcsolatot. Egyszerűen ő nem való hozzám.  Jobbat érdemel. Akkor mégis miért érzem azt, hogy helytelenül cselekszem?
Mégis hogyan mondjam el neki, hogy van valaki másom? Mégis mit mondhatnék neki? Egyszerűen nem tudom, mit kellene tennem. Ő annyira jó hozzám. Feltétel nélkül szeret. Én most mégis arra készülök, hogy véget vessek mindennek.
Ülésbe tornázom magam, és a telefonomért nyúlok. Egy ideig csak forgatom a kezemben, majd ujjaim az album megnyitására késztetik a készüléket. Száz és megannyi kép tárul a szemem elé. Teljesen visszamegyek odáig ahol a kapcsolatunk kezdődött. A téren lévő karácsonyfánál. Ott randiztunk először. Annyira más volt.  Ő nem a gazdag szépfiút látta meg bennem akkor, mint sok más lány. Ő engem szeretett meg. Az igazi Lee Taemint. És most mégis el akarom magamtól dobni. Csak lapozom a képeket, és peregnek előttem a hónapok, az események. Szinte minden kép mesél. Mesélnek arról, ami kettőnket összeköt. Minden mosoly, minden ölelés egy-egy történet.
A szemem hirtelen megtelik könnyel, ami megállíthatatlan sebességgel tör fel és szánkázik végig az arcomon.
Nem értem. Egyszerűen nem tudom. Mért remegek? Mért érzem úgy, hogy máris kitéptek egy darabot a szívemből? Pulóverem ujjába rejtem a könnyeimet, majd a fürdőszoba felé veszem az irányt. Megnyitom a csapot, és jéghideg vízzel próbálom újra helyre rakni magam. A tükörből szinte egy másik ember bámul vissza rám. Ez lennék én? Hát valóban ez lennék én? Kihasználtam őt? Még ő szeretett, én más karjában kerestem boldogságot. Akkor mégis mért szakad meg a szívem?
Lassú léptekkel térek vissza az ágyhoz, és újra a kezembe veszem a telefont. A névjegyzékben megkeresem a számát. Song Mina. Neve láttán egy apró mosoly kúszik az arcomra, de azonnal el is tűnik. Tárcsázok, és várom, hogy felvegye. Három csengés után beleszól. Hangja szinte simogatja a fülem. 
- Szia Taeminnie. - csicsergi vidáman. 
- Sz...szia. - keresem a hangom.
- Baj van. - válik aggódóvá. 
- Találkozhatnánk a házatok melletti játszótéren? - nyögöm ki nehézkesen. Ez az egyetlen hely, ami eszembe jut. 
- Persze. Mikor? - hallom a hangján, hogy meglepődött hirtelen ötletem hallatán. 
- Negyed óra múlva.
- Rendben. Akkor ott találkozunk. – mondja, majd bontja a vonalat. Még pár másodpercig hallgatom a csendet, végül az ágyra dobom a telefonkészüléket, és öltözni kezdek. Melegen öltözök, hiszen kint szakad a hó.
Ahogy kilépek az ajtón, és arcomat azonnal megcsapja a csípős hideg szél. Lassan indulok el a célom felé. Nincs messze, csupán kétutcányira innen. Iskolaszünet van. A városban mindenhol fiatal párok sétálgatnak, nevetgélnek, ajándékot választanak. Készülnek a szeretet ünnepére.
Szeretem a karácsony hangulatát, most mégis nyomaszt ez a légkör. Fojtogató, és inkább menekülnék előle.
A tíz perces utat szinte pillanatok alatt teszem meg, és máris ott állok az üres játszótéren. Furcsa, máskor mindig gyerekek tömkelege tölti itt az idejét, most még sincs itt senki. Túl hideg lenne, vagy túl késő? Állok egyik lábamról a másikra, miközben bakancsom orrával a havat rugdosom. Egész szép kis lyukat ástam már magam köré. Közben eljátszom a gondolattal, miként fogom közölni Minával a szándékaimat. Látom magam előtt, ahogy arca csalódottá változik és összetörik.
- Taemin! - hallom meg a nevem, mire automatikusan felkapom a fejem. Mina rohan felém. Látszik rajta, hogy sietett. Kabátja becipzározatlanul lóg rajta, nyakába egy piros sál van hanyagul hajítva. Odaér hozzám, és csak átöleli a derekam. Meglepődök az érintésétől, majd finoman eltolom magamtól. 
- Mi a baj? - lép egyet hátrább.
- Mina - sóhajtom - mondanom kell valamit. 
- Taemin ki vele. - hangja egyre nyugtalanabb. 
- Mina, én... én annyira sajnálom. - szinte csak nyögdécselek.
- Mégis mit? 
- Sajnálom de ... én már nem szeretlek úgy mint azelőtt. - hadarom egy levegővel. Valóban így lenne? Vagy csak ezt akarom elhitetni, még magammal is?
- Mi? - arcára kiül a teljes döbbenet és értetlenség. 
- Vége. Sajnálom. - mondom ki kegyetlenül a végítéletet és hallom, ahogy a szíve ezer darabra törik. 


* Mina


- Vége. Sajnálom. - visszhangzik a fejemben Taemin hangja. Érzem, ahogy a szívem összeszorul, és egy hatalmas gombóc gyűlik a torkomba, ami a felszínre készül törni.
- Mégis mért? - nyögöm erőtlenül.
- Nem a te hibád. - válaszol szinte faarccal. 
- Akkor kié Taemin? Mégis kié? - emelem meg a hangom. Nem válaszol, csak lesüti a tekintetét.
 - Válaszolj Taemin, mégis miért? Nem vagyok elég jó? Vagy van valaki másod? - állkapcsa megfeszül, arca ridegebbé válik, és már tudom, hogy eltaláltam. Nem tudom kontrollálni az érzéseimet és a könnyeim a felszínre törnek és végigégetik jéghideg arcomat. Kicsúszott a kezemből a gyeplő és már csak azon kaptam magam, hogy hátat fordítva Taeminnek rohanok céltalanul. A játszótér széléig visz a lábam, majd minden erőm elhagy és a hideg hóba rogyok. Könnyeim megállás nélkül törnek a felszínre.
A szél már csípi az arcom, de én csak kuporgok a földön. A térdemen a nadrág már teljesen elázott és átfagytam. Élesen szívom be a levegőt, majd kifújom és ezt így ismétel meg még egy párszor. Próbálom magam lenyugtatni. Mért velem történik ez?
Remegő lábakkal állok fel. Leseprem a térdemről a havat, majd a kabátom ujjába törlöm az arcom. Aztán csak megindulok és céltalanul bolyongok. Mért nem voltam neki elég jó? Nem szerettem eléggé? Hol rontottam el?
Mire felocsúdok a gondolataimból a parkban vagyok. A kedvenc helyünkön ahol a hosszú nyári napokat töltöttük.

,, - Nézd, mókusok! - mutatott a velünk szemben lévő fa felé. - Párban vannak, akár csak mi. - ölelte át a vállam, majd közelebb húzott magához, hogy egy puszit nyomjon a fejem búbjára. Csak közelebb bújtam hozzá és nagyot szippantottam pulóvere illatából. Imádtam az illatát. 
- Mi a baj? - nyúlt az állam alá, majd gyengéden maga felé fordította a fejem, hogy a szemébe nézhessek. 
- Nem akarlak elveszíteni. - éreztem, ahogy belepirulok ebbe a mondatba.
- Nem fogsz, soha. - hangja szinte simogatta a lelkem. Közelebb húzott, és szorosan magához ölelt. - Szeretlek... "

Szinte szertefoszlott ez az emlékkép, ahogy a szemem újra megtelik könnyel. Sajgó szívvel fordítok hátat a helynek, és újabb célt keresek. Nem gondolkodom, merre megyek, csak hagyom, hogy vigyen a szívem és a lábam.
Sötétedik, én pedig még mindig csak bolyongok céltalanul. Hirtelen megpillantom a következő ismerős helyet. Az utca túloldalán kivilágítva hívogat a kedvenc kávézónk. Szorosabbra húzom magamon a kabátom és átsietek a másik oldalra.
Ahogy benyitok, az orromat megcsapja a kellemes kávé illata. Bezárom magam mögött az ajtót, és a szokott hely felé veszem az irányt, majd leülök, és csak bámulok magam elé.

,, - Én mondtam, hogy nem lesz jó választás. - nevettem Taemin fancsali képének látványán. 
- Nem olyan rossz ez. - fintorgott én pedig még jobban kacagtam, majd beleittam a kávémba. 
- Ha kéred, neked adom az enyémet. - toltam felé a gőzölgő bögrét. 
- Ha nem bánod elfogadom, de ... - állt fel hirtelen és felém nyújtózott az asztal felett. - Habos az orrod. - arca közvetlenül az enyémmel szemben volt, majd csak egy apró puszit nyomott az orrom hegyére. - Így már is jobb. - ült vissza mosolyogva a helyére, aztán beleivott a forró nedűbe..." 

- Minden rendben? - szólít meg a pincérlány, és egy zsepit tart felém. Azonnal realizálódik bennem, hogy már megint patakokban folynak a könnyeim. Megrázom a fejem, majd aprócska fejbiccentés kíséretében elfogadom a zsebkendőt. 
- Hozhatok valami? - kérdezi.
- Nem köszönöm. Már amúgy is menni akartam. - álltam fel majd sebes léptekkel távoztam és hozzácsapódtam a kávézó előtt sétáló tömeghez. Nem figyeltem, merre mennek csak sodródtam velük. Mindenhol nevetgélő és ölelkező szerelmespárok. Felfordul a gyomrom és nehezen kapok levegőt. Alapjában véve szeretem a karácsonyt, de most valahogy fullasztó. Hányingerem támad, így kiválok a tömegből, miközben hatalmasakat szippantok a csípős, fagyos levegőből. Érzem, ahogy átjárja a tüdőm. Nagyon hideg, mégis jól esik és segít, hogy ne szakadjak el a valóságtól.
Észbe kapok, merre is járok, és könnyes szemekkel bámulok fel a hatalmas karácsonyfára. 

,, - Mindig is csodáltam azokat az embereket, akik ezt a hatalmas fát idáig cipelik, majd utána ilyen szépen feldíszítik.  - áradoztam Taeminnek aki látszólag nem is rám figyelt. - Ugye milyen gyönyörű? - álltam meg és csak bámultam a csúcsdíszt.
- Igen, az vagy. - hallottam a válaszát, mire rákaptam a tekintetem. Engem nézett és mosolygott, azzal imádni való mosolyával. Aztán hirtelen magához ölelt, és megcsókolt. Akkor, ott, először. Megcsókolt. Mintha ezernyi pillangó röppent volna fel a gyomromban. Hát ilyen szerelmesnek lenni !? ... "


A könnycsatornáimnak már rég ki kellett volna száradnia, de még mindig csak szüntelenül folynak a könnyeim. Lehetséges, hogy egy ember ennyit sírjon?
Miért fáj ennyire? Nem lehetne, csak egy picit kevésbé fájdalmas a csalódás? És miért fáj ennyire a hiánya? Miért fáj, ha neki már nem kellek? Én szerettem, és ő eldobott magától. Még most is szeretem. Bármit megtennék, csak öleljen át újra, és mondja, hogy szeret. De ő mást választott. Valakit, aki jobb nálam. Valakit, aki jobban szereti nálam. 
- Én szeretlek Taemin. - suttogom halkan, legfőképp magamnak, és érzem, ahogy egy újabb hullám remegés és sírás készül a felszínre törni. A lábaim a hideg és a gyengeség miatt lassan felmondják a szolgálatot. Már várom, mikor találkozok a hűvös betonnal, de ez nem következik be. Két kar tart erősen, majd magához szorít. Az illata megcsapja az orromat, és én azonnal felismerem, de nem akarom elhinni. Lehet, hogy ez újra csak a képzeletem játéka. De ez a kép most túl valóságos, kézzel tudom fogni. 
- Én is szeretlek Mina. Örökké. És sajnálom, amit mondtam. Nem gondoltam komolyan.  - csendül fel az ismerős hang és én már tudom, hogy ez igen is valóságos. Bár könnyeim nem apadnak, hangjától megnyugszik a lelkem, és tudom, hogy szeret engem, itt van velem, és sosem hagy el többet…

Az idő rabja

Az ébresztőm hangos rikácsolására ébredtem. Fogtam, és ahogy minden reggel lendületből lesöpörtem az éjjeliszekrényről. Hunyorogva a telefonomra pillantottam. 6:30-at mutatott. Éljen, újabb nap a pokolban. Kikászálódtam az ágyból és csipától összeragadt szemmel megcéloztam a fürdőszobát. Zuhany, fogmosás, öltözés, reggelizés. Mint minden egyes nap minden egyes áldott reggelén. Mikor mindennel végeztem a hátamra csaptam a hátizsákom és megindultam a kedvenc helyemre, amit mindenki szeret: Suliba. Mindig örömmel tölt el mikor rá gondolok. Hát nem csodás. A népszerű libák sikoltozása, az izomagyú sportolók neandervölgyi viselkedése, a stréberek állandójellegű okoskodása, a dagi lányok siránkozása-félreértés ne essék semmi bajom nincs velük- és akkor ott vagyok én. Kim Jong Dae. Átlagos középkategóriás családból származó srác, aki akarva-akaratlanul belecsöppent a gazdag  csitrik és izomagyúak társaságába pusztán azért mert apámnak ügyelni kell a munkakapcsolataira. És mivelhogy apa kis-vállalkozásának fő szponzora a város egyik leggazdagabb családja – történetesen a család egyetlen szem lánya velem jár egy suliba- ezért, a „kuncsaftért bármit” alapon tűrnöm kell ennek az egyetlen szem lánynak mindet, amit csak akar. Így lettem a pasija. Bleeee.

Hatalmas ütést éreztem a gyomromon, ami arra késztetett, hogy végre a gondolataimból visszatérjek a való világba. Egy kuka, egy frissen kikészített kuka én pedig pont telibe találtam.  A hátam mögül hangos rikácsolás hallatszott miszerint mi a francot képzelek, hogy kiborogatom a kukát. Ahogy megfordultam egy olyan 60 és a halál között lévő nénike rázogatta felém a botját és korához képest elég gyorsan közeledett. Szóval inkább menekülőre fogtam a dolgot. A zebráig sprinteltem ahol még éppen zöld volt  a lámpa így gondoltam még átérek. Szóval hol is jártam, ja… Hirtelen fékcsikorgás majd sikoltozás/jajveszékelés és valami megbökte a combomat. Oldalra fordítottam a fejem és egy autó állt veszélyesen közel hozzám.

- Édes fiam még is mi a büdös francért nem  tudsz te közlekedni. – ordított ki az autó sofőrje.

- Sajnálom, de a lámpa…- böktem a még mindig zölden villogó gyalogoslámpa felé.

- Az engem nem érdekel. Tűnj az utamból. – ordított tovább majd felbőgette a motort.

Az orrom alatt morogva, fejben elátkozva átrohantam a zebrán és sietős léptekkel közeledtem a suliig.  Ahogy beléptem az ajtón emberek tömkelege fogadott. És akkor megláttam a rémálmomat, aki rózsaszín miniruciban  salapált felém, ahogy meglátott.

- Jong Dae szivem. – hallottam messziről a nyávogását. Komolyan mondom ennek a csajnak, ha szárnyai lennének nem angyal, hanem tökéletes liba lenne. Ahogy odaértem a nyakamba ugrott és össze-vissza nyalt a rózsaszín szájfényével.

- Szia neked is Min Seo. – erőltettem vigyort az arcomra. – Hogy vagy?

- Remekül képzeld, apu vett nekem egy új autót. – sipítozta a fülembe.

- Mert a régivel mi volt a baj?

- Nem tetszett a színe. – mondta tudálékos fejjel.  Aha, a színe. A libás dolog beigazolódott.

- Értem.  És mégis … - kezdtem bele a mondandómba, de hirtelen közbevágott.

- Nézzétek csajok ki jött meg – kiabált barátnőinek majd az ajtó felé bökött. – Csak nem csöves Yun Seo.  A kis kukaharcos. – röhögött fel . Az említett lány felé fordultam, aki kicsire összehúzva magát menekült a tanterem felé. – Mi van Yun Seo. Anyu mosogatórongyában kellett megint suliba jönnöd. Már ide érzem az illatát. – vihogtak egyszerre barátnőivel és azoknak az izomagyú társaival plusz az egész aulával.

- Nem gondolod, hogy ez egy kicsit erős volt. – kászálódtam ki az öleléséből. – Néha igazán túlzásba viszed. – hagytam magam mögött és a terem felé vettem az irányt. Ahogy beléptem rögtön Yun Seo-t kerestem a szememmel. Ott ült a szokásos helyén a padsor közepén.

- Ne is foglalkozz velük. – álltam meg felette. Hatalmas csodálkozó szemekkel nézett fel rám és én csak bámultam rá mint egy idióta.

- Jong Dae. – szólított meg a rémálmom. – Te meg mit beszélgetsz itt ezzel a csövessel. Ne süllyedj le a szintjére. – karolt meg majd elrángatott. Lefárasztottan huppantam le a padomhoz. Kipakoltam a könyveimet majd következhetett a töri. De nem igazán koncentráltam.  Állandóan azon kaptam magam, hogy középső sor középső padja felé vándorol a tekintetem és a hátát, a világosbarna haját bámulom. Biztos, hogy festeti. De mért éreztem zavarban magam ahogy rám nézett azokkal a hatalmas barna szemekkel. Aprócska kis ütést éreztem a fejemen majd halk puffanást. Egy galacsin landolt a lábamnál és akkor már a feladóját is tudtam, hiszen éreztem a szúrós tekintetet a hátamon. Így inkább belemélyedtem a töri könyvembe. 

Ebédszünetnél a padon ültem körülöttem a „kedvenc” bagázsom. Üres fecsegésüket szinte kizártam és inkább csak bambultam a semmibe. Egyszer csak a látószögembe került egy ismerős arc. Yun Seo. Óvatosan közeledett egy asztal felé kezében könyvvel és egy palack vízzel. Leült és csak olvasott.

- Jong Dae figyeld a kis csitrit mindjárt hogy fog befelé sprintelni. – vihogott össze a barátnőivel.  Ijedten kaptam a fejem a lány felé. És úgy is volt pár perc sem telt bele az emlegetetett talpra ugtott és mindent maga mögött hagyva rohant befelé. Pár másodperc múlva az ebédlő képernyőjén egy videó jelent meg. Valaki Yun Seo-t követte kamerával be teljesen a WC be majd ahogy a hangszóróban megszólaltak a hangok mindenki röhögni kezdett. Mindenki csak én nem. Ekkor a videón hirtelen felrántották a WC ajtaját és szegény lány ült ott megalázva, kisírt szemekkel. Erre mindenki hangosabban röhögött.

- Megérdemelte az a kis ribi. Minek áll szóba a pasimmal. – vigyorgott Min Seo.

- Mit tettél? – néztem rá lepetten.

- Egy kis hashajtót kevertem a vizébe. Nem nagy dolog. – vonta meg a vállát.

- Hogy mekkora egy rohadék vagy. – álltam fel, a hátamra vettem a hátizsákom és sietősen távoztam a suliból. Anya és apa ilyenkor még úgy sincsenek itthon. Ledőltem az ágyamra és a plafont bámultam. Szegény lány csak azért kapta mindezt, mert szóba álltam vele. Édes Istenem. Mért? Mivel érdemelte ezt ki? 

A telefonom csörgésére riadtam fel. Hány óra lehet? Máris reggel van? 

- Igen? – morogtam a telefonba.

- Aludtál? - rikácsolt a telefonba az ismerős hang.

- Szerinted?

- Jó mindegy. Csak azt szeretném mondani, hogy bocsánat. Nem fog többé előfordulni.

- Hát persze. – fintorogtam egyet majd éppen letenni készültem a telefont.

- De tényleg. Már nem lesz rá szükség. – kiabálta a telefonba.

- Mi? Ezt meg, hogy érted? – kaptam vissza a fülemhez a telefont.

- Na gondoltam, hogy ez érdekelni fog. Szóval az történt, hogy meghalt. – éreztem, hogy a vér kifut az arcomból és zsibbadni kezdtem.

- Mi?  - dadogtam a telefonba. – Hogy?

- Úgy, ahogy mondom. Állítólag öngyilkos lett. Begyógyszerezte magát és …. – még motyogott valamit de már nem hallottam. Teljesen lezsibbadtam és mozdulni sem bírtam. Az erőm teljesen elhagyott. Ez nem lehet igaz. Halott? Ő? Ez képtelenség. Kábán álltam fel majd leszédelegtem az ajtóig.

- Jong Dae fiam minden rendben? Mi történt? Rettentően sápadt vagy. – mászott anya a képembe, de én csak arrébb taszítottam és kitámolyogtam az ajtón és a hirtelen erőtől futni kezdtem nem is tudom hová… csak… messzire…

Mindjárt eltemetik. Nem is ismertem igazán, mégis képtelen vagyok elengedni. Csak ülök a sorok között és messziről figyelem a nyitott koporsót. Ahogy ott fekszik élettelen arccal. Nem mozdul és már nem is fog többé. És nemsokára a feketeföldbe teszik. Mért? Yun Seo … mért tetted ezt? Mi járhatott a fejedben? Mindig bántottak? Hogy nem szeretett senki? Yun Seo én szerettelek! Igen… azt hiszem most rájöttem.  De mért mikor késő? Kérlek, csak nyisd ki kérlek a szemed. El szeretném mondani. Istenem, ha még egy napom lehetne… Éreztem, ahogy egy könnycsepp végiggördül az arcomon... 

Megint az ébresztőm hangos rikácsolására ébredtem. Újból csak lesöpörtem az éjjeli szekrényről. 6:30. Zuhany, fogmosás, öltözés, reggelizés majd újabb út a pokolba. Istenem csak egyszer szabaduljak meg tőle. Hirtelen fájdalom a hasamban. Ahogy felnéztem egy… kuka? Várjunk csak… de akkor már hallottam … Ahogy megfordultam a néni már közeledett felém. Újra futni kezdtem majd… az autós és a kiabálása újra. Ez nem igaz, ez csak valami véletlen lehet.  

-Jong Dae szivem. – hallottam ahogy beléptem a suli ajtaján.

- Min Seo mi ez az egész? – néztem rá furcsán.

- Egy újabb sulis nap? – vonta a szemöldökét. – Képzeld, apu vett nekem egy új autót.

- Igen? Mintha ezt már mond… - de újra félbeszakított.

- Nézzétek csajok ki jött meg – kiabált barátnőinek. – Csak nem csöves Yun Seo.  A kis kukaharcos. – röhögött fel . Ki ? De hát ő? Ő halott. Tegnap volt a temetése. Az említett lány felé kaptam a fejem és tényleg ott volt. Kicsire összehúzva magát menekült a tanterem felé … újra. – Mi van Yun Seo. Anyu mosogatórongyában kellett suliba jönnöd. Már ide érzem az illatát. – vihogott Min Seo egyszerre barátnőivel és azoknak az izomagyú társaival plusz az egész aulával. Újra otthagyva Min Seo-t rohantam a tanterem felé és mikor beértem ott ült. Tényleg ott ült. Én pedig csak állta felette megint.

- Jong Dae. – hallottam a nevem. – Te meg mit beszélgetsz itt ezzel a csövessel. Ne süllyedj le a szintjére. – rángatott el. Leültem a helyemre és csak bámultam. Mi ez az egész? Mi történik? Egyszerűen nem értem.

Csak ülök a padnál ebédszünetben. Ha jól sejtem akkor tudom mi fog következni. És … igen Yun Seo –szalad én pedig mielőtt bármi történne hazamegyek. Este már szinte felkapom a telefont mikor csörög.

- … meghalt. – ismételte el Min Seo.

- Értem .- suttogtam és letettem a telefont. Lehetetlen. Vagy … mégis? Akkor most teljesült volna? Kaptam még egy esély. De megint elrontottam. Hanyatt vágódtam az ágyon és hagytam, hogy lassan elnyomjon az álom. 

Megint az ébresztőm. Automatikusan ugrottam ki az ágyból. Zuhany, fogmosás, öltözés, reggelizés és már indultam is. Szinte rohantam a suli felé majd … aaa… kikerültem a kukát és a zebra felé közeledtem és nem, nem mentem át.  Zöldről pirosra majd újra zöldre én pedig nyugodtam átsétáltam. Ahogy a suliba értem már egyenesen Min Seo hoz mentem.

- Szia Min Seo. – nyomtam puszit az arcára.

- Ööö szia Jong Dae. – nézett rám lepetten. – Képzeld, kaptam aputól egy új autót.

- Várj kitalálom, nem tetszett a régi színe. – vágtam rá azonnal.

- Ö ja. Furi vagy. – vonta össze a szemöldökét. – Hét nézzétek … - de nem hagytam hogy végigmondja megöleltem és hosszan megcsókoltam egészen addig még Yun Seo el nem ment a terembe. Remélem ezzel megmentettem.

Este már nem vártam a telefont, hiszen az egész ebédlős mizéria nem történt meg. Aztán csörgött a telefonom és Min Seo volt az.

-… halott. – csengett a fülembe újra az a szó. Miután letettem  a telefont megfejeltem a párnám és egy hangosat ordítottam. Nem lehet… hol csesztem el megint. Hacsak …-ültem fel az ágyban. Ő ezt már előre eltervezte. A kedves barátnőm húzása csak hab volt a tortán. Istenem csak kapjak még egy napot. Mert eddig nagyon úgy néz ki addig ismétlődik még helyre nem hozom. 

Az ébresztőmnél is hamarabb pattantam ki az ágyból. Zuhany, fogmosás, öltözés, reggelizés és már indultam is. De ma úgy döntöttem nem egyedül megyek. Szapora léptekkel indultam el a másik irányba. Mikor megérkeztem a célomhoz lecövekeltem és vártam. Aztán megláttam őt. Mikor ő is észrevett engem dermedten állt egy pillanatig a kapu előtt majd elindult.

- Neked egyáltalán nem itt kellene lenned.  – került ki nagy lendülettel. A parfümje illata megcsapta az orrom.

- Várj kérlek! – kaptam a csuklója után. Csodálkozva pillantott a karja köré kulcsolódó ujjaimra majd rám. – Mi lenne, ha ma együtt mennénk suliba, kérlek. – néztem rá. Egy ideig csak habozott majd aprót bólintott, így egymás mellett indultunk el.

- Amúgy … - kezdtem a beszélgetést, de nem igazán jutott eszembe semmi.

- Hogy lehet az hogy a NAGY Kim Jong Dae akiért lányok esedeznek szóba áll velem? – nézett rám felvont szemöldökkel.

- Szóval lányok esedeznek értem? – tűnődtem el.

- Azt ne mond, hogy te nem vetted észre. Hiszen minden téren tökéletes vagy.  Az arcod, a tested meg … meg a kinézeted. – salapált idegesen felém.  

- Szóval te is egy vagy ezek közül a lányok közül. – vigyorogtam rá.

- Mi ? Én nem. Egyáltalán nem. – jött zavarba majd teljesen elvörösödött.

- Rendben elhiszem. – nevettem fel. – Mesélj magadról!

- Mi? – jött még nagyobb zavarba.

- Mondj valamit magadról! – ismételtem. 

- Hát… - kezdte és egészen a suliig mesélt. Annyira felszabadult volt. És azt éreztem, hogy egyre jobban és jobban beleszeretek. Ahogy a bejárathoz értünk lecövekelt.

- T…te menj előre én meg majd utánad. – dadogta.

- Most mért? – öleltem át a vállát majd elindultam át az aulán az osztályterembe.  Csodálkozó tekinteteket, lányok gyűlölködő pillantását kaptuk. Ahogy beértünk az osztályterembe a helyére kísértem majd hosszú puszit nyomtam a homlokára majd leültem a helyemre.

- Hogy képzeled ezt te… te – lépett mellém Min Seo és ugyanebben a pillanatban egy hatalmas pofon csattant az arcomon. – Te rohadt szemétláda. – masírozott el kíséretével együtt. Én csak felálltam Yun Seo- hoz léptem és megragadtam a kezét .

- Tudod mit? – suttogtam a fülébe. – Lógjuk el a napot! …

-Hát akkor. – álltam a meg a kapujuk előtt. -  Légy jó és vigyázz magadra!  - majd ennek kíséretében nyomtam egy puszit az arcára. Csak elmosolyodott majd az ajtó felé vette az irányt.

- Jó éjt. – intett vissza majd besétált a házba.

Egész este nem tudtam levakarni a vigyort az arcomról. Mosolyogva feküdtem az ágyban majd egy hirtelen ötlettől vezérelve írtam egy sms-t.

„ Aludj jól és álmodj szépeket. Puszi Jong Dae.”

Nem jött válasz. És a mosoly az arcomra fagyott a mosoly. Ugye nem. Kérlek Istenem, mond hogy nem. Bár hívás se jött Min Seo-tól. Holnap reggel minden eldől…

Újra az ébresztőm hangos rikácsolására keltem. Se kedvem, se erőm nem volt felkelni. Mi van ha nem sikerült. Bágyadtan néztem a telefonomra. Egy SMS. Azonnal megnyitottam majd végigolvastam és hatalmas mosoly ült az arcomra. Sikerült, végre sikerült.

„Bocsi, hogy este nem válaszoltam. Jól aludtam ne aggódj. Várlak a kapu előtt. Puszi Yun Seo.”

- Szeretlek. – suttogtam a telefonnak.

Szükségem van rád ..

Soha nem lesz vége ennek a rémálomnak. Dehogy akartam én, hogy ez legyen. A legrosszabb ellenségemnek se kívánnám. De ez van a pénz pedig kell. Fél éve, hogy ezt csinálom. Bár már ez is egy kisebb lelki teher. Mindig is arra vágytam, az volt a legnagyobb álmom, hogy lesz egy normális jól kereső állásom. Lesz egy férjem aki szeret és akivel együtt öregszünk meg és persze gyerekeink akik ha majd öregek és gyengék leszünk  majd ápolnak minket és akikre büszkék lehetünk. De mindez csak álom amiből fel kellett ébrednem hogy a szörnyű valóság a pofámba nevessen. Nem akartam én, hogy ez így legyen és nem is erre neveltek. De sajnos nekem nem egy idilli életet szánt a sors. Nem ezt dobta a gép. És most, hogy mindenki meghalt körülöttem, akit szeretek és teljesen egyedül maradtam mi lett belőlem? Egy luxus prostituált.

Fáradtan este be a lakásba egy hosszú éjszaka után. Teljesen felöltözve, ruhástól álltam be a zuhany alá és eresztettem magamra a forró vizet. Mért kell mindennek ilyen nehéznek lennie? Mért nem lehet csak egy kicsit másképp? Hátamat a hideg csempének döntöttem és lecsúsztam a falon. Majd jött a szokásos sírás ami minden este után megtörtént. Elsirattam azt az életet amit soha nem kaphatok meg. És sírtam amiatt ami most van. Ahogy végeztem lehajigáltam a sarokba a vizes ruháimat, magamra húztam a hálóingemet és bebújtam az ágyamba. Az egyetlen helyre ahová menekülhettem ezelől a sok mocsok elől. Mért nem elégszik meg mindenki azzal amilye van. Felesége. Vagy ha nincs felesége keresne magának egy partnert. Mért van szüksége a társadalmunk férfi szekciójának arra hogy minden este más nőt húzogathasson? Soha nem fogom megérteni.

Valahogy ezzel a sok hülyeséggel sikerült magamat álomba ringatni és végigaludtam majdnem az egész napomat. Unottan ültem a tv előtt és már kezdtem örülni hogy egy csendes és magányos estének nézek elébe amikor megszólalt a telefonom.

-Ennek soha nem lesz vége? – sóhajtottam egy hatalmasat majd felkaptam a telefont. – Igen, itt Cho Min Yun. Miben lehetek a szolgálatára?

- Jó napot. Érdeklődni szeretnék, hogy ma estére van e valami programja és ha nincs igénybe lehetne e venni a szolgáltatásait. Ha érti mire gondolok.  – hadarta majdnem egy szuszra egy mély hang a vonalban.

- Teljesen szabad vagyok ma este. Hol lenne szükség rám? – kérdeztem mire ő elhadarta a hotel nevét. Teljesen véletlenül ismertem a helyet.  A város elitebb helyei közé tartozott.  – Akkor uram, ahogy megbeszéltük. Egy vacsora, bor, vörös rózsa és öltöny. És 500.000 won.  Ami engem illet. Az úr keressen egy hosszú barna hajú nőt. Csontszínű ruha lesz rajtam. Fél 9. És ne késsen! – ennyi előnye van ennek az egésznek, hogy én szabom a feltételeket. Ne az utca sarkán árulom a testem és ülök be mindenféle suttyó mellé az autóba és nem fekszek össze mindenkivel.

- Értettem hölgyem. Köszönöm. A viszont hallásra. – motyogta majd letette. Kezdő lehetett hiszen nem volt semmi ellenvetése.

Behunytam a szemem és hátradőltem a kanapén. Egy újabb kuncsaft. Mért nem lehet ennek egyszer vége?

Elkezdtem készülődni és mikor végeztem útnak indultam. Beléptem az hotel  ajtaján és az étterem felé vettem az irányt. Ahogy beléptem rögtön a terepet kezdtem pásztázni.

-Cho Min Yun? – szólalt meg egy férfihang a hátam mögött. Megfordultam a tengelyem körül és már ott is volt. Mélybarna szemei az enyémet fürkészték. Kisfiús arcát, szőke haj ölelte körül. Első tippre olyan velem egyidős 20  éves srác lehetett.

- Igen? – néztem rá kérdően.

- Oh Sehun vagyok. Jöjjön mutatom az asztalt. – tartotta a karját én pedig elfogadtam. Minden úgy volt ahogy kérdtem. Vörös rózsa az asztalon és a legjobb minőségű bor. Illedelmesen kihúzta nekem a széket majd ő is helyet foglalt.

- Ami a ma estét illeti. Az egyik barátom szervezte nekem ezt a találkát. Szerinte itt az ideje, hogy végre egy normális nővel legyen dolgom. – mosolyodott el félénken.

- Értem. Hát remélem élvezni fogja a ma estét. Én megteszek minden tőlem telhetőt. – mosolyogtam biztatóan.

- Köszönöm. És Min Yun mivel foglalkozik? Mármint ezen kívül?

-Ezen kívül? Sajnos semmivel.

- Kár. Pedig azt hittem, hogy ez csak a másodállásod.

- Félbehagytam a fősulit a szüleim halála után.  – mondtam de a hangom annyira szomorúnak és távolinak tűnt, hogy még én is megsajnáltam magam. 

- Oh sajnálom ne haragudj. És mikor történt? Persze csak ha …

- Fél éve. Pont mikor az utolsó vizsgáim voltak. Épphogy beértem a vizsgámra jött a telefon, hogy végzetes autóbaleset történt . Utána ott hagytam a sulit, hogy el tudjam magam tartani. És most itt tartok. – nem értettem mért mesélem el neki mindezt hiszen soha ez ügyfélnek sem beszéltem magamról. És tudtam az ő történetüket de ők nem tudták az enyémet. Mégis furcsa módon azt akartam, hogy ez a srác tudja, hogy ki vagyok. Hogy valójában az akivel ma este találkozott nem én vagyok.

- De hiszen akkor még be tudod fejezni a fősulit és nem kellene ezt csinálnod. – csillant meg a szeme majd az a reményteli csillanás rögtön kis is hunyt. – Bár  ha szereted a munkád …

- Kényes téma. – döntöttem a hátamat a széknek.

- Van kedved feljönni a szobámba?  - váltott témát és kisfiús mosolya mögött zavart fedeztem fel.

-  Ez a munkám. – húztam el a számat és felálltam a székről.

-Szóval ez lenne az. – zárta be azt ajtót.

- Szép. Szóval… ? – ennyire zavarban még nem éreztem magam.

- Gyere foglalj helyet. – mutatott az ágyra ahova ő is lekuporodott. Értetlenül pislogtam rá majd miután nem reagált lerúgtam magamról a cipőmet és letelepedtem az ágyra.

- És te mivel foglalkozol? – törtem meg a csendet.

- Most fejeztem be a fősulit. És egy virágzó üzletláncolat leendő örököse vagyok. Hacsak a bátyám közbe nem szól.

- O hát gondolom akkor mindened megvan.

- Nem. Ami nekem fontos lenne az nincs Nincsenek normális barátaim. Barátnőm sincs. Aki volt annak is csak a pénz miatt kellettem. A szüleimen kívül senkim nincs. Van egy bátyám de ő… igazából csak úgy vagyunk egymásnak. – mondta keserű mosollyal az arcán.

- Sajnálom. – hajtottam le a fejem és az ágyterítőt kezdtem vizslatni.

- Mit? Hogy rossz helyre születtem? Azt én is. – sóhajtott majd felállt és elment a fürdőbe.

 Én ezt nem értem. Mért ilyen kedves velem ha csak egy éjszaka kell neki. Fogadjunk mindig így csábítja el a nőket. És utálom magam mert sikerül neki. Hülye kis ficsúr.

-Mesélj magadról kérlek. – lépett ki az ajtón. A melegítőnadrág lazán lógott a csípőjén, izmos felsőteste pedig szabadon nézett velem szembe. Szőke haja szétdurtan a feje tetején. - …persze csak ha szeretnél. – lépett közelebb majd elnyúlt mellettem a pólójáért. Illata simogatta az orromat és kedvem lett volna végigsimítani kidolgozott izmain. – Van testvéred? – húzódott vissza majd magára kapa a felsőt és letelepedett velem szemben az ágyra törökülésben.

- H… hogy? – ocsúdtam fel mire ő édesen elmosolyodott.

- Van testvéred? – ismételte el a kérdést.

- Volt. – hajtottam le a fejem. – Mivel a szüleim meghaltak a gyámhatóság árvaházba küldte. Mát nem láthatom többé. – éreztem , hogy a könnyek égetik a torkomat és próbálnak utat törni a felszínre. Hirtelen egy forró kéz ért az arcomhoz és a fülem mögé tűrt egy kósza tincset.  Lepetten néztem fel és Sehun mélybarna szemeivel találtam szembe magam.

- Sajnálom. Annyira szeretnék segíteni. De tudom,  hogy nem lehet. -  húzódott vissza fe én egy hirtelen ötlettől vezérelve a keze után kaptam és az arcomra szorítottam.  Soha nem éreztem még ilyet. A szívem vadul kalapált össze-vissza. Ahol a bőre az arcomhoz ért jóleső bizsergés tört fel. A mellkasom pedig szinte szét akart robbanni. Mikor észhez tértem elengedtem a kezét és ő csak lepetten pislogott vissza rám, én pedig szégyenemben majdnem elsüllyedtem.

 Édes istenem mit tettem. Engedtem az érzéseimnek .

Hirtelen felém mászott én pedig az ágyon feküdtem. Két kezével a fejem mellett támaszkodott, szee ragyogott, haja rakoncátlanul hullott az arcába. Szeme hol az enyémet fürkészte, hol az ajkamat. Gondolkodás nélkül karomat a nyaka köré fontam. Mikor ajkaink összeértek olyan volt mintha áramütés ért volna. Szenvedélyesen csókolt mégis tele volt gyengédséggel. Ajkain szinte egybeforrtak. Hol én hol pedig ő nyögött bele  csókba. Kétségbeesetten próbáltam kapaszkodni belé, ujjaimmal végigszántottam a haján majd végig a gerincén mire ő csak egy sóhajjal felelt és még jobban hozzám préselte a testét. Ha valaki látott volna minket még el is hitte volna hogy egy normális szerelmes pár vagyunk. De nem vagyok azok. Sehun eltolta magát és felült az ágyon és az ablakot kezdte vizslatni.

- Nem lehet. Én … - arcát a kezébe temette. – Én nem tudom veled ezt tenni. Hogy … hogy csak kihasznállak egy éjszakáért. Te többet érdemelsz Min Yun.

De .. de ez most mi? Mért érzek csalódottságot? Vedd már észre, hogy nekem szükségem van rád.

- Akkor. – pattantam fel és a cipőm után nyúltam. – Én megyek is. Ezért nem kell fizetned  vedd úgy hogy ajándék volt.

- Ne menj kérlek. – kapott a kezem után. – Maradj, még és beszélgessünk.

- D… de én … - dadogtam értetlenül.

- Nézd – engedte el a kezem majd a bőröndjéből előkapott egy felsőt és a kezembe nyomta. – Kényelmesebb mint ez a feszes ruha. A fürdőben át tudod venni.

A kezembe fogtam a pólót és besétáltam a fürdőbe. Lekaptam magamról a ruhát és helyette a felsőt  húztam magamra. Nagy volt rám de olyan illata volt mint Sehunnak. Megmostam az arcomat és hagytam hogy a hajam szabadon lógjon a vállamra. Ahogy kiléptem Sehun már az ágyban feküdt és a plafont kémlelte.

-Izé. – vakartam meg a tarkómat zavaromba.

- Gyere. – paskolta meg maga mellett a helyet. Az ágyhoz sétáltam majd bebújtam a paplan alá. Ő csak felém fordult és beszélni kezdett. Beszélni mindenről. Én pedig csak hol hallgattam, hol válaszoltam, hol meséltem, még a karjaiban el nem nyomott az álom.

Egy hónapja, hogy először találkoztam Sehunnal. Azóta minden nap beszélünk vagy találkozunk. Én pedig rend szerint utasítom el a felkéréseket vagy fel sem veszem a telefont.  Minden pillanatban mikor nem vele vagyok is csak rá gondolok. A mosolyára, az illatára. Teljesen megfertőzött. Soha senkit nem szerettem még így mint őt. És miatta akartam megváltozni. Felhagyni ezzel a munkával. Reményt adott arra, hogy még teljesülhet az álmom.

-Szóval akkor új telefonszám? Hogy lehet ez? – mosolygott rám miközben a parkban sétáltunk.

- Végleg szakítottam a munkámmal. És így legalább nem tudnak már zaklatni.  – vigyorogtam.

- Hát ez remek. – nyomott egy puszit a homlokomra.

- És befejezem a fősulit. Már beszéltem is az iskolával és várnak szeretettel, hogy befejezzem a vizsgáimat. – jelentettem ki büszkén.

- Ez a beszéd. – kapott fel majd megpörgetett a levegőben.

- Sehun te meg mit csinálsz itt. – halottam magunk mögül egy  mély hangot. Lepetten fordultunk a hang irányába ahol egy magas éppolyan szőke srác állt mint Sehun.

- Te meg mit keresel itt? – sóhajtott.

- Mért én nem sétálhatok a parkban öcsike. – vigyorodott el. Nem tetszett nekem ez a mosoly.

- Öcsike? – néztem hol Sehunra hol az idegenre.

- MinYun  ő a bátyám, Kris. – hunyta le egy pillanatra a szemét majd újra a bátyát kezdte vizslatni.

- MinYun? Cho Min Yun? Csak nem. – nevetett fel. -  Hát nem is mondtad öcsike, hogy mostanában egy kurvával mulatod az idődet. A szavai jeges vízként értek.

- Ne beszélj így róla. Mellesleg te meg honnan ismered. – szemét testvérére szegezte.

- O úgy két hónappal ezelőtt kellemes kis estét töltöttünk együtt. Nem igaz? – lépett közelebb.

- Hagyj engem békén. – sziszegtem. - Már nem az vagyok,aki akkor voltam. Igazából sose voltam az.

- Ó tényleg. Akkor öcsike mért nem hívod meg ma este vacsorára hozzánk a kis barátnődet?

- Kris, hagyd abba és húzz el. – szűrte a fogai között keze pedig ökölbe szorítva a teste mellett.

- Jó jó megyek már. – tette fel a kezét megadóan. – Te pedig remélem elfogadod a meghívást.  – ezzel kikerült minket és elment. 

- Nem kell eljönnöd. – fújta ki a levegőt majd felém fordult.  Arca feszült volt.

- De elmegyek. Ha nem mennék az csak egy elégtétel lenne Krisnek. Ne félj nem lesz semmi baj. – simítottam végig az arcán mire ő magához húzott és puha csókot lehelt az ajkaimra.  Akkor még nem is sejtettem mi vár rám.

Idegesen toporogtam mire valaki ajtót nyitott.

-Szia. – zárt karjaiba Sehun.

- Szia. – motyogtam az ingébe és nagyot szippantottam az illatából.

- Gyere mindjárt kezdődik. – húzott be az ajtón majd az étkező felé vettük az irányt.  Hatalmas kerek asztal körül összesen 3-an  ültek és 3 hely üres volt. Akárhogy számoltam sehogy nem jött ki az 6 ember. De mindegy is.

- Szerbusz kedvesem. Sehun anyukája vagyunk te pedig gondolom az én kisfiam barátocskája. – üdvözölt  meleg mosollyal  az édesanyja én pedig zavartan mosolyogtam vissza rá.  Barátocskája?

- Gyere foglalj nálunk helyet. – terelt beljebb az apukája  majd mind leültünk az asztalhoz.

- Apu, Anyu mondani szeretnék valamit. – szólalt fel Sehun.

- Ne most kincsem. Előbb mi Anyáddal. – állt fel az édesapja. – Szóval mint tudod te és a bátyád öröklitek a szállodaláncot.  És mivel a bátyádnak már van barátnője ezért gondoltuk te is szeretnél egyet. Szóval szeretnénk neked bemutatni a jövendőbelidet. Tiffany kedvesem. – szólt mire az ajtón egy magas fekete hajú lány sétált be. Úgy nézett ki, mint aki most lépett le valamelyik újság címlapjáról.

A levegő belém szorult és szédülni kezdtem. Jövendőbeli?

-Elnézést. – álltam fel és a mosdóba siettem. Ahogy odaértem magamra csuktam az ajtót és hátam a hideg falnak döntöttem.  A szememet csípték a könnyek és éreztem, hogy nem tudom magamat sokáig tartani. Mintha kiszakítottak volna egy darabot belőlem. Szinte hallottam, ahogy a szívem koppan a hideg padlón és darabokra törik. Mért történik mindig ez? Ekkora bűn szeretni valakit? Lehunytam a szemem egy pillanatra, összeszedtem minden maradék erőmet és visszamentem az étkezőbe.

- Azt hiszem én hazamegyek. Nem igazán érzem jól magam. Elnézés. – erőltettem mosolyt az arcomra majd felkaptam a kabátom és az ajtó felé rohantam.

- Na mi az ? Menekülünk? – Kris zsebre vágott kézzel állt a bejárati ajtónál.

- Te rohadék. Tudtad, hogy ez lesz. Ez akartad hát tessék, már itt se vagyok. – szűrtem a fogaim között.

- Én mondtam. Egy kurvának semmi keresnivalója a családunkban. – vigyorgott én pedig nemes egyszerűséggel képen töröltem majd kirohantam az ajtón.

- MinYun várj. Kérlek állj meg . – hallottam Sehun hangját majd egy perccel később egy kéz fonódott a csuklómra és maga felé fordított. – Ez … én nem is tudtam róla. Én …

- Ne kérlek. Ne szabadkozz. Már tudnom kellett volna az elejétől. Egy ilyen lány mint én sehova sem illik be. A múlton nem lehet változtatni. – mondtam keserűen és éreztem, hogy könnyek folynak végig az arcomon.  – De azt kívánom neked, hogy légy boldog azzal a lánnyal akit neked szántak a szüleid.  És csak arra kérlek, ne keress többet. – ezek voltak az utolsó szavak amit akkor mondtam Sehunnak.

Két hete csak ülök a szobában és ahelyett, hogy a vizsgáimra készülnék pizsamában ülök egész nap és siratom az életemet. Siratok mindent, amit elvesztettem. A szüleimet, a testvéremet, az álmaimat és Sehunt. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire lehet szeretni valakit. De ez így van rendjén ha a sors ad valamit el is vesz. Kaptam egy új lehetőséget az élettől cserébe pedig elvett mindent tőlem ami fontos volt. És most újra ott tartok ahol a kezdetek kezdetén. Ülök összetörve egy szobában és próbálom kitalálni mi legyen.  A vizsgákig még pár hét. Meg fogom csinálni már csak dacból is. Csak azért is, hogy megmutassam érek még valamit.

Hirtelen megszólalt a csengő én pedig riadtan ugrottam fel.  Az ajtóhoz csoszogtam és  kinyitottam mire nem várt látvány fogadott.  Sehun állt az ajtóban. Ahogy meglátott a karjai közzé zárt  arcát a hajamba temette.

-T… te meg mit keresel itt? – dadogtam értetlenül.

- Visszajöttem.  – fogta két keze közzé az arcomat majd ajkait az enyémre tapasztotta.  A csókja még mindig olyan volt számomra mint az áramütés. Karomat a nyaka köré fontam és közelebb húztam magamhoz, hogy testünk szinte egymásnak préselődött. Zihálva váltunk el egymástól majd homlokát az enyémnek döntötte.

- Mégis mért vagy itt velem és nem a jövendőbeliddel?  - kérdeztem hangosan fújtatva.

- Mert akit láttál többé már nem a jövendőbelim.  Minden amire szükségem van az te vagy. És nem érdekel ki mit mond én szeretlek. És ez ellen senki  nem  tehet semmit. – szeme ragyogott a boldogságtól.

- De a szüleid?

- Anya teljes mértékben támogat Apa pedig majd megbékél a gondolattal, hogy nem mindig az lesz amit ő eltervez. – mosolyodott el majd újabb csókot nyomott ajkaimra.  – Soha többet ne rohanj el előlem.

- Nem fogok. Ezt megígérhetem. Mert nem tudok nélküled élni. Szükségem van rád.