Az idő rabja

Az ébresztőm hangos rikácsolására ébredtem. Fogtam, és ahogy minden reggel lendületből lesöpörtem az éjjeliszekrényről. Hunyorogva a telefonomra pillantottam. 6:30-at mutatott. Éljen, újabb nap a pokolban. Kikászálódtam az ágyból és csipától összeragadt szemmel megcéloztam a fürdőszobát. Zuhany, fogmosás, öltözés, reggelizés. Mint minden egyes nap minden egyes áldott reggelén. Mikor mindennel végeztem a hátamra csaptam a hátizsákom és megindultam a kedvenc helyemre, amit mindenki szeret: Suliba. Mindig örömmel tölt el mikor rá gondolok. Hát nem csodás. A népszerű libák sikoltozása, az izomagyú sportolók neandervölgyi viselkedése, a stréberek állandójellegű okoskodása, a dagi lányok siránkozása-félreértés ne essék semmi bajom nincs velük- és akkor ott vagyok én. Kim Jong Dae. Átlagos középkategóriás családból származó srác, aki akarva-akaratlanul belecsöppent a gazdag  csitrik és izomagyúak társaságába pusztán azért mert apámnak ügyelni kell a munkakapcsolataira. És mivelhogy apa kis-vállalkozásának fő szponzora a város egyik leggazdagabb családja – történetesen a család egyetlen szem lánya velem jár egy suliba- ezért, a „kuncsaftért bármit” alapon tűrnöm kell ennek az egyetlen szem lánynak mindet, amit csak akar. Így lettem a pasija. Bleeee.

Hatalmas ütést éreztem a gyomromon, ami arra késztetett, hogy végre a gondolataimból visszatérjek a való világba. Egy kuka, egy frissen kikészített kuka én pedig pont telibe találtam.  A hátam mögül hangos rikácsolás hallatszott miszerint mi a francot képzelek, hogy kiborogatom a kukát. Ahogy megfordultam egy olyan 60 és a halál között lévő nénike rázogatta felém a botját és korához képest elég gyorsan közeledett. Szóval inkább menekülőre fogtam a dolgot. A zebráig sprinteltem ahol még éppen zöld volt  a lámpa így gondoltam még átérek. Szóval hol is jártam, ja… Hirtelen fékcsikorgás majd sikoltozás/jajveszékelés és valami megbökte a combomat. Oldalra fordítottam a fejem és egy autó állt veszélyesen közel hozzám.

- Édes fiam még is mi a büdös francért nem  tudsz te közlekedni. – ordított ki az autó sofőrje.

- Sajnálom, de a lámpa…- böktem a még mindig zölden villogó gyalogoslámpa felé.

- Az engem nem érdekel. Tűnj az utamból. – ordított tovább majd felbőgette a motort.

Az orrom alatt morogva, fejben elátkozva átrohantam a zebrán és sietős léptekkel közeledtem a suliig.  Ahogy beléptem az ajtón emberek tömkelege fogadott. És akkor megláttam a rémálmomat, aki rózsaszín miniruciban  salapált felém, ahogy meglátott.

- Jong Dae szivem. – hallottam messziről a nyávogását. Komolyan mondom ennek a csajnak, ha szárnyai lennének nem angyal, hanem tökéletes liba lenne. Ahogy odaértem a nyakamba ugrott és össze-vissza nyalt a rózsaszín szájfényével.

- Szia neked is Min Seo. – erőltettem vigyort az arcomra. – Hogy vagy?

- Remekül képzeld, apu vett nekem egy új autót. – sipítozta a fülembe.

- Mert a régivel mi volt a baj?

- Nem tetszett a színe. – mondta tudálékos fejjel.  Aha, a színe. A libás dolog beigazolódott.

- Értem.  És mégis … - kezdtem bele a mondandómba, de hirtelen közbevágott.

- Nézzétek csajok ki jött meg – kiabált barátnőinek majd az ajtó felé bökött. – Csak nem csöves Yun Seo.  A kis kukaharcos. – röhögött fel . Az említett lány felé fordultam, aki kicsire összehúzva magát menekült a tanterem felé. – Mi van Yun Seo. Anyu mosogatórongyában kellett megint suliba jönnöd. Már ide érzem az illatát. – vihogtak egyszerre barátnőivel és azoknak az izomagyú társaival plusz az egész aulával.

- Nem gondolod, hogy ez egy kicsit erős volt. – kászálódtam ki az öleléséből. – Néha igazán túlzásba viszed. – hagytam magam mögött és a terem felé vettem az irányt. Ahogy beléptem rögtön Yun Seo-t kerestem a szememmel. Ott ült a szokásos helyén a padsor közepén.

- Ne is foglalkozz velük. – álltam meg felette. Hatalmas csodálkozó szemekkel nézett fel rám és én csak bámultam rá mint egy idióta.

- Jong Dae. – szólított meg a rémálmom. – Te meg mit beszélgetsz itt ezzel a csövessel. Ne süllyedj le a szintjére. – karolt meg majd elrángatott. Lefárasztottan huppantam le a padomhoz. Kipakoltam a könyveimet majd következhetett a töri. De nem igazán koncentráltam.  Állandóan azon kaptam magam, hogy középső sor középső padja felé vándorol a tekintetem és a hátát, a világosbarna haját bámulom. Biztos, hogy festeti. De mért éreztem zavarban magam ahogy rám nézett azokkal a hatalmas barna szemekkel. Aprócska kis ütést éreztem a fejemen majd halk puffanást. Egy galacsin landolt a lábamnál és akkor már a feladóját is tudtam, hiszen éreztem a szúrós tekintetet a hátamon. Így inkább belemélyedtem a töri könyvembe. 

Ebédszünetnél a padon ültem körülöttem a „kedvenc” bagázsom. Üres fecsegésüket szinte kizártam és inkább csak bambultam a semmibe. Egyszer csak a látószögembe került egy ismerős arc. Yun Seo. Óvatosan közeledett egy asztal felé kezében könyvvel és egy palack vízzel. Leült és csak olvasott.

- Jong Dae figyeld a kis csitrit mindjárt hogy fog befelé sprintelni. – vihogott össze a barátnőivel.  Ijedten kaptam a fejem a lány felé. És úgy is volt pár perc sem telt bele az emlegetetett talpra ugtott és mindent maga mögött hagyva rohant befelé. Pár másodperc múlva az ebédlő képernyőjén egy videó jelent meg. Valaki Yun Seo-t követte kamerával be teljesen a WC be majd ahogy a hangszóróban megszólaltak a hangok mindenki röhögni kezdett. Mindenki csak én nem. Ekkor a videón hirtelen felrántották a WC ajtaját és szegény lány ült ott megalázva, kisírt szemekkel. Erre mindenki hangosabban röhögött.

- Megérdemelte az a kis ribi. Minek áll szóba a pasimmal. – vigyorgott Min Seo.

- Mit tettél? – néztem rá lepetten.

- Egy kis hashajtót kevertem a vizébe. Nem nagy dolog. – vonta meg a vállát.

- Hogy mekkora egy rohadék vagy. – álltam fel, a hátamra vettem a hátizsákom és sietősen távoztam a suliból. Anya és apa ilyenkor még úgy sincsenek itthon. Ledőltem az ágyamra és a plafont bámultam. Szegény lány csak azért kapta mindezt, mert szóba álltam vele. Édes Istenem. Mért? Mivel érdemelte ezt ki? 

A telefonom csörgésére riadtam fel. Hány óra lehet? Máris reggel van? 

- Igen? – morogtam a telefonba.

- Aludtál? - rikácsolt a telefonba az ismerős hang.

- Szerinted?

- Jó mindegy. Csak azt szeretném mondani, hogy bocsánat. Nem fog többé előfordulni.

- Hát persze. – fintorogtam egyet majd éppen letenni készültem a telefont.

- De tényleg. Már nem lesz rá szükség. – kiabálta a telefonba.

- Mi? Ezt meg, hogy érted? – kaptam vissza a fülemhez a telefont.

- Na gondoltam, hogy ez érdekelni fog. Szóval az történt, hogy meghalt. – éreztem, hogy a vér kifut az arcomból és zsibbadni kezdtem.

- Mi?  - dadogtam a telefonba. – Hogy?

- Úgy, ahogy mondom. Állítólag öngyilkos lett. Begyógyszerezte magát és …. – még motyogott valamit de már nem hallottam. Teljesen lezsibbadtam és mozdulni sem bírtam. Az erőm teljesen elhagyott. Ez nem lehet igaz. Halott? Ő? Ez képtelenség. Kábán álltam fel majd leszédelegtem az ajtóig.

- Jong Dae fiam minden rendben? Mi történt? Rettentően sápadt vagy. – mászott anya a képembe, de én csak arrébb taszítottam és kitámolyogtam az ajtón és a hirtelen erőtől futni kezdtem nem is tudom hová… csak… messzire…

Mindjárt eltemetik. Nem is ismertem igazán, mégis képtelen vagyok elengedni. Csak ülök a sorok között és messziről figyelem a nyitott koporsót. Ahogy ott fekszik élettelen arccal. Nem mozdul és már nem is fog többé. És nemsokára a feketeföldbe teszik. Mért? Yun Seo … mért tetted ezt? Mi járhatott a fejedben? Mindig bántottak? Hogy nem szeretett senki? Yun Seo én szerettelek! Igen… azt hiszem most rájöttem.  De mért mikor késő? Kérlek, csak nyisd ki kérlek a szemed. El szeretném mondani. Istenem, ha még egy napom lehetne… Éreztem, ahogy egy könnycsepp végiggördül az arcomon... 

Megint az ébresztőm hangos rikácsolására ébredtem. Újból csak lesöpörtem az éjjeli szekrényről. 6:30. Zuhany, fogmosás, öltözés, reggelizés majd újabb út a pokolba. Istenem csak egyszer szabaduljak meg tőle. Hirtelen fájdalom a hasamban. Ahogy felnéztem egy… kuka? Várjunk csak… de akkor már hallottam … Ahogy megfordultam a néni már közeledett felém. Újra futni kezdtem majd… az autós és a kiabálása újra. Ez nem igaz, ez csak valami véletlen lehet.  

-Jong Dae szivem. – hallottam ahogy beléptem a suli ajtaján.

- Min Seo mi ez az egész? – néztem rá furcsán.

- Egy újabb sulis nap? – vonta a szemöldökét. – Képzeld, apu vett nekem egy új autót.

- Igen? Mintha ezt már mond… - de újra félbeszakított.

- Nézzétek csajok ki jött meg – kiabált barátnőinek. – Csak nem csöves Yun Seo.  A kis kukaharcos. – röhögött fel . Ki ? De hát ő? Ő halott. Tegnap volt a temetése. Az említett lány felé kaptam a fejem és tényleg ott volt. Kicsire összehúzva magát menekült a tanterem felé … újra. – Mi van Yun Seo. Anyu mosogatórongyában kellett suliba jönnöd. Már ide érzem az illatát. – vihogott Min Seo egyszerre barátnőivel és azoknak az izomagyú társaival plusz az egész aulával. Újra otthagyva Min Seo-t rohantam a tanterem felé és mikor beértem ott ült. Tényleg ott ült. Én pedig csak állta felette megint.

- Jong Dae. – hallottam a nevem. – Te meg mit beszélgetsz itt ezzel a csövessel. Ne süllyedj le a szintjére. – rángatott el. Leültem a helyemre és csak bámultam. Mi ez az egész? Mi történik? Egyszerűen nem értem.

Csak ülök a padnál ebédszünetben. Ha jól sejtem akkor tudom mi fog következni. És … igen Yun Seo –szalad én pedig mielőtt bármi történne hazamegyek. Este már szinte felkapom a telefont mikor csörög.

- … meghalt. – ismételte el Min Seo.

- Értem .- suttogtam és letettem a telefont. Lehetetlen. Vagy … mégis? Akkor most teljesült volna? Kaptam még egy esély. De megint elrontottam. Hanyatt vágódtam az ágyon és hagytam, hogy lassan elnyomjon az álom. 

Megint az ébresztőm. Automatikusan ugrottam ki az ágyból. Zuhany, fogmosás, öltözés, reggelizés és már indultam is. Szinte rohantam a suli felé majd … aaa… kikerültem a kukát és a zebra felé közeledtem és nem, nem mentem át.  Zöldről pirosra majd újra zöldre én pedig nyugodtam átsétáltam. Ahogy a suliba értem már egyenesen Min Seo hoz mentem.

- Szia Min Seo. – nyomtam puszit az arcára.

- Ööö szia Jong Dae. – nézett rám lepetten. – Képzeld, kaptam aputól egy új autót.

- Várj kitalálom, nem tetszett a régi színe. – vágtam rá azonnal.

- Ö ja. Furi vagy. – vonta össze a szemöldökét. – Hét nézzétek … - de nem hagytam hogy végigmondja megöleltem és hosszan megcsókoltam egészen addig még Yun Seo el nem ment a terembe. Remélem ezzel megmentettem.

Este már nem vártam a telefont, hiszen az egész ebédlős mizéria nem történt meg. Aztán csörgött a telefonom és Min Seo volt az.

-… halott. – csengett a fülembe újra az a szó. Miután letettem  a telefont megfejeltem a párnám és egy hangosat ordítottam. Nem lehet… hol csesztem el megint. Hacsak …-ültem fel az ágyban. Ő ezt már előre eltervezte. A kedves barátnőm húzása csak hab volt a tortán. Istenem csak kapjak még egy napot. Mert eddig nagyon úgy néz ki addig ismétlődik még helyre nem hozom. 

Az ébresztőmnél is hamarabb pattantam ki az ágyból. Zuhany, fogmosás, öltözés, reggelizés és már indultam is. De ma úgy döntöttem nem egyedül megyek. Szapora léptekkel indultam el a másik irányba. Mikor megérkeztem a célomhoz lecövekeltem és vártam. Aztán megláttam őt. Mikor ő is észrevett engem dermedten állt egy pillanatig a kapu előtt majd elindult.

- Neked egyáltalán nem itt kellene lenned.  – került ki nagy lendülettel. A parfümje illata megcsapta az orrom.

- Várj kérlek! – kaptam a csuklója után. Csodálkozva pillantott a karja köré kulcsolódó ujjaimra majd rám. – Mi lenne, ha ma együtt mennénk suliba, kérlek. – néztem rá. Egy ideig csak habozott majd aprót bólintott, így egymás mellett indultunk el.

- Amúgy … - kezdtem a beszélgetést, de nem igazán jutott eszembe semmi.

- Hogy lehet az hogy a NAGY Kim Jong Dae akiért lányok esedeznek szóba áll velem? – nézett rám felvont szemöldökkel.

- Szóval lányok esedeznek értem? – tűnődtem el.

- Azt ne mond, hogy te nem vetted észre. Hiszen minden téren tökéletes vagy.  Az arcod, a tested meg … meg a kinézeted. – salapált idegesen felém.  

- Szóval te is egy vagy ezek közül a lányok közül. – vigyorogtam rá.

- Mi ? Én nem. Egyáltalán nem. – jött zavarba majd teljesen elvörösödött.

- Rendben elhiszem. – nevettem fel. – Mesélj magadról!

- Mi? – jött még nagyobb zavarba.

- Mondj valamit magadról! – ismételtem. 

- Hát… - kezdte és egészen a suliig mesélt. Annyira felszabadult volt. És azt éreztem, hogy egyre jobban és jobban beleszeretek. Ahogy a bejárathoz értünk lecövekelt.

- T…te menj előre én meg majd utánad. – dadogta.

- Most mért? – öleltem át a vállát majd elindultam át az aulán az osztályterembe.  Csodálkozó tekinteteket, lányok gyűlölködő pillantását kaptuk. Ahogy beértünk az osztályterembe a helyére kísértem majd hosszú puszit nyomtam a homlokára majd leültem a helyemre.

- Hogy képzeled ezt te… te – lépett mellém Min Seo és ugyanebben a pillanatban egy hatalmas pofon csattant az arcomon. – Te rohadt szemétláda. – masírozott el kíséretével együtt. Én csak felálltam Yun Seo- hoz léptem és megragadtam a kezét .

- Tudod mit? – suttogtam a fülébe. – Lógjuk el a napot! …

-Hát akkor. – álltam a meg a kapujuk előtt. -  Légy jó és vigyázz magadra!  - majd ennek kíséretében nyomtam egy puszit az arcára. Csak elmosolyodott majd az ajtó felé vette az irányt.

- Jó éjt. – intett vissza majd besétált a házba.

Egész este nem tudtam levakarni a vigyort az arcomról. Mosolyogva feküdtem az ágyban majd egy hirtelen ötlettől vezérelve írtam egy sms-t.

„ Aludj jól és álmodj szépeket. Puszi Jong Dae.”

Nem jött válasz. És a mosoly az arcomra fagyott a mosoly. Ugye nem. Kérlek Istenem, mond hogy nem. Bár hívás se jött Min Seo-tól. Holnap reggel minden eldől…

Újra az ébresztőm hangos rikácsolására keltem. Se kedvem, se erőm nem volt felkelni. Mi van ha nem sikerült. Bágyadtan néztem a telefonomra. Egy SMS. Azonnal megnyitottam majd végigolvastam és hatalmas mosoly ült az arcomra. Sikerült, végre sikerült.

„Bocsi, hogy este nem válaszoltam. Jól aludtam ne aggódj. Várlak a kapu előtt. Puszi Yun Seo.”

- Szeretlek. – suttogtam a telefonnak.